RÓLAM
Iványi Zsófi vagyok, művészetterápiás foglalkoztató, bútorfestő, ékszerkészítő. Gödön lakom a családommal (14, 11 és 4 éves gyermekeim vannak), és 2019 óta itt is dolgozom a BOHOdesign új lakásműhelyben.
Mesélek egy kicsit az útról, ahogy ide “keveredtem”. Azért írom idézőjelben, mert inkább egy áramlás volt ez, mint keveredés, mindig egy érzésre hallgatva vágtam bele egy újabb tanulmányba, amivel rendszerint ott-akkor nem kezdtem semmit. Később aztán mindig jól jött, hogy ennyi mindent tanultam:)
Nem sorolok fel mindent, csak az érdekesebbeket, vagy amik összefüggnek a mostani életemmel és érdekes lehet azok számára, akik jönnének hozzám valamilyen programra.
Az iskolák. Építőipari suliba jártam, majd díszítőszobrásznak tanultam – az innen hozott tapasztalatok segítettek a bútorfestés azon részében, ahol szerkezeteket kell felújítani, díszítőelemeket javítani, pótolni.
Ezután az ELTE művészetörténet szakán tanultam tovább, végezve mellette a tanárképzést. Sok élményt és tapasztalatot hozok innen, nagyon szabad évek voltak ezek utazásokkal, kalandokkal, saját alapítványok és közösségi/kiállítótér létrehozásával – amolyan “tét nélküli játszótér” volt ez kísérletező kisfelnőtteknek. Akkoriban múzeumi gyakorlatnak a múzeumpedagógiát választottam, ami nagyon megmozgatta a fantáziámat. Mi mindent ki lehet hozni egy-egy alkotásból, hogy azon túl, amit látunk, ami már egyszer elkészült és írtak róla mindenfélét…. mi minden lehetőség van még benne. Hálás vagyok, hogy akkor szabad kezet kaptunk és dolgozhattunk ki saját programokat is – akkor még nem gondoltam, hogy ennek szerepe lesz az életemben, mindössze nagy örömömet leltem benne.
Az egyetem befejezése előtt állapotos lettem és fordult egyet a világ. Gondoltam, majd pocakosan megírom a szakdolgozatom, nem nagy dolog. Hát, ülni sem tudtam, sokat aludtam, és a fókusz is egészen máshol volt, így a diploma szépen csöndben elfelejtődött.
A gyerekek óta. Az iskolába járás, külső elvárások (jegyek, diploma), bulik helyébe a belső szükségletek, befelé figyelés léptek. Mi a legjobb a babámnak? Nekünk? Teljes életmódváltással járt ez a fordulat, egészséges ételek, vegyszermentes otthon, tudatosság, egy új fajta felelősségvállalás. Innen már egyenes volt az út a kötődő/válaszkész nevelés felé. 2011-ben anyukáknak tartottam csoportfoglalkozásokat és majdnem bele is vágtam a Beszélj úgy… módszer workshopjainak magyar feldolgozásába (közbejött a második baba:). Ezzel egy időben végeztem el az EMK (Erőszakmentes Kommunikáció) Életkerekítő játék játékvezetői képzését, ami egy egészen új nézőpontból láttatta velem a világot. Mérföldkő volt ez sok olyan felismeréssel, amit már rég kerestem. Ekkor már újra babát vártam, a fiam nem tervezett gyermek – a legnagyobb tanítóm a feltétel nélküli szeretet, az elfogadás és hasonló laza témakörökben.
A nem éppen könnyű babavárás alatt autogén tréningre jártam, a Raffai-Hidas féle lelki köldökzsinór módszerébe ástam bele magam (szerintem amúgy egész jól sikerült, a fiam 11 éves és még megvan ez a köldökzsinór:). Az ő szülése, születése volt életem csúcspontja, egy újabb mérföldkő. Megtapasztalni a támogatást, elfogadást, a saját erőmet, amit azóta is nehéz elhinni, hogy ez a nőkben van, mindannyiunkban ott van (jól jön hozzá a támogató közeg). Nem lettem dúla, mint oly sokan, akik ezt megtapasztalják, de a nők (és ezáltal a gyerekek) segítése amolyan missziómmá vált.
2013-ban végeztem el az ökogazdasági és ökoturisztikai képzést a Gödöllői Egyetemen és a Regina Alapítványnál (közös képzés volt). Ez egy újabb terület volt, rengeteget adott az öko szemléletű gazdálkodáshoz is, amit máig csinálok itthon 2000 nm kertünkben (összhangban a természettel, arra minden rezzenésben odafigyelve, ami invazív fajokkal, földibolhákkal és meztelencsigákkal nem mindig könnyű), akkoriban pedig egy közösségi kertet hoztam létre Dunakeszin. Hihetetlenül izgalmas téma volt ez, hiszen nem gazdaság és nem egy bulicsapat, hanem valahogy a gazdákodás és a közösségi személeltmód tanulása volt a cél. Nem voltam valami karakán vezető, talán túl liberális, idealista – ma már másképp csinálnám. Ez a tapasztalat azonban kellett, hogy két lábbal a földön maradhassak és elengdjem a hippikommunák vad romantikáját. Voltak kisebb közösségi projektek is akkoriban, pl a kertvárosi ételcsere mozgalom, ami szintén külföldi példára az ételmentés és a közösségi kapcsolódások együttes célját szolgálta – és tényleg!
Hát aztán Waldorfos anyuka is lettem. Hogy ez mi mindent hozott, azt itt leírni nem fogom (lehetetlen). Olyan csodákat tapasztaltam meg ott nap, mint nap, a gyerekeimen, amit ezelelőtt soha nem is láttam. A természethez, minden időjárási körülményhez való kapcsolódás, az évkör szerinti életmód, az ünnepek mély megélése – egyáltalán az ünnepek egy egészen más jelentéssel bírtak, mint korábban hittem. Elkezdtük beépíteni a napjainkba és a gyerekeimen keresztül rám is hatott. Évről évre egyre mélyebben érintett meg. 12. éve vagyok Waldorf szülő és még 15 évig az is maradok, remélem:)
Ez idő tájt kezdtem bele életem első nagy önismereti folyamatába (amikor a gyereknevélésnél rájöttem, hogy nem ő kiindulási alap, hanem én), egy másfél éves pszichodráma csoportba köteleződtem el. Másfél év így leírva nem tűnik soknak, de ennyi idő alatt felsorolni is lehetetlen, mi minden változhat meg. Empátiában, elfogadásban, megértésben, megbocsájtásban, erőben, szándékban, hozzáállásban, önkritikában, bátorságban és felelősségvállalásban….. ennyi jut hirtelen eszembe. Enélkül más ember lennék, olyan, amilyen már nem akarok lenni. Ezt követte aztán sok kisebb csoport, mint Bodywork, ahol a határaimmal, intimitással foglalkoztam nagyobb etapokban, hát az is fantasztikus felismeréseket hozott.
Pál Feri könyveit faltam, amikben élveztem, ahogy szétszed és összerak. Egy rövid időre a Beszélj úgyos foglalkozások is újraindultak közkívánatra (Születés hetén is voltam vele pl).
A vállalkozásom. Ahogy a gyerekeim ovisok-sulisok lettek, felszabadult mellettük egy kis időm. Ekkor jött létre a BOHOdesign, mint vállalkozás és a váci lakásműhely. Magam tanultam ki mindent: magát a bútorfestést, a transzfertechnikát, a marketinget (!!!), a tárgyfotózást, a weblapkészítést, a Facebook hirdetések csínját-bínját, online tanfolyamok tucatjain, éjszakánként. Nagyon akartam ezt, elemi erővel hívott. Eleinte bútorfestésre kértek fel, illetve elkészető mennyiségű fotótranszfert készítettem. Élveztem minden pillanatot. A kérges fák kiválogatását, a csiszolást – a fa illatát, a fotó beszerkezstését, az átvitelt, ahogy előbukkan, és az, hogy mennyire tetszik ez az embereknek. Különleges volt, más nem csinált ilyet és nagyon jól is ment a vállalkozásom. A Dunakeszi Nagycsaládosoknál merült fel az igény, hogy tartsak bútorfestő foglalkozást. Az első ilyen alkalmon – hogy is másképp – még a gyerekek is részt vettek. A karonülőtől a kisiskolásig. Jó volt, de az anyák azért nem tudtak felhőtlenül belelazulni. Ez a tapasztalat indított el egy folyamatot: kidolgoztam egy “kreatív énidő” programot, ahol a fókuszban az anyák kényeztetése volt. Jó kombó volt, szerette mindenki, hisz szakmailag egy nagyon korrekt, hiteles program volt ez, mindent ki lehetett próbálni és teljesen egyéni igényekhez alakítottam az alkalmakat. Mindemellett a fókuszban a szabad alkotás megélése volt, a színekkel való önkifejezés, a maszatolás, a nyomdázás, no és persze a jó kávé és finom falatok sem hiányozhattak. A kifejezetten anyáknak hirdetett alkalmak után EMK “játékokat” vagy hangtálas meditációkat is tartottunk, egy alkalommal önismereti és bútorfestő nyári tábort is szerveztem. Minden benne volt ezekben, ami az itt és mostban elmélyít, kikapcsol, a jelenben tart (azóta ezt már mindfullness-ként lehetne hirdetni:). Nem csak tanítani szerettem a bútorfestés – elképesztő sok érdekes, fantasztikusanan jó emberrel hozott össze a sors -, hanem az egész műfajért rajongtam. Akkoriban ebben értek össze a szálak: értékmentés, régi dolgok megőrzése, mai korba való átmentés, az alkotás adta szabadság mind benne volt a bútorfestésben. Szárnyaltam benne (a videóben erről egy riport). Minden hétvégén volt workshop, ahol olyan sok összefüggést figyeltem meg a temperamentumok, élethelyzetek és a doboz vagy egy bútor lefestése között, hogy elkezdett nagyon érdekelni ez a téma. Művészetterápiával szerettem volna kombinálni, hogy ne csak ösztönösen vezethessem a résztvevőket, hanem legyen egy háttértudásom is hozzá. A művészetterápiás képzés azonban másoddiplomás, így folytatnom kellett a rég hátrahagyott egyetemi tanulmányaimat. Nem mondanám életem legkellemesebb élményének ennyi szabad évvel és gondolattal a hátam mögött a közoktatás diktatúrájába való visszatérést. Nem is vettem könnyen az akadályokat, erőszak volt ez a lelkemnek, de végül valahogy meglett és ezzel kinyílt egy új ajtó: a Katarzisz Komplex Művészetterápia módszerét kezdhettem el tanulni.
2019-ben jelentkeztem a művészetterápiás képzésre (mire fizikailag bementem az iskolába, már a 3. babámat vártam:), ez egy sajátélményes oktatási forma. Az ott töltött alkalmakon ébredtem rá, hogy amit a KKM tanít, az a gyermekeim oktatásából mennyire ismerős. Ennek oka, hogy ez a módszer nagyban épít a Waldorf iskolákban is alkalmazott szemléletre (nem tisztán antropozófiai, de nagyon sokban támaszkodik rá). A rajeszközök kiválasztása, a színek szerepe, az évszakokra hangolódás fontossága, megélése, az ünnepek lelki hatása… ezeket mind “gyakorolták” a gyerekeim évek óta, és most végre én is megtapasztalhattam, beleláthattam, sok miértre tapasztaltam meg a választ. Olyan volt végigjárnom ezt az iskolát, mintha úgy kapnék egy csodásan használható módszert, hogy közben a bennem lévő puzzle részei is a helyükre kerülnek. Türelemmel, idővel, figyelemmel. Két év múlva megkaptam a képesítésemet, művészetterápiás foglalkoztató lettem. Annyira magával ragadott és töltött ez a folyamat, hogy a bútorfestést szép lassan hátrahagytam és csak a művészetterápia maradt meg a programjaim között.
2022-ben egy újabb művészetterápiás továbbképzést kezdtem el, ami az évkör változásain, a személyközi kapcsolatokon és az életúton túl egy újabb mélységét mutatja meg ennek a módszernek (ez a képzésem még folyamatban van).
Ugyanezen a nyáron vettem részt másodszor szomatodráma elvonuláson, ahol szembesültem egy problémámmal, aminek hataására döntöttem el, hogy szünetet tartok és nem járok egy darabig sem önismereti csoportba, se alkalmakra… Ez felszabadító élmény egy ponton túl: csak úgy lenni és nem magammal foglalkozni. Ezt tartottam is egy darabig.
Egy program azonban mégis hívott, azt gondoltam,egy alkalom, ennyi belefér. Így kerültem el egy biográfiai foglalkozásra, aminek a végén világosodtam meg, hogy ez valójában egy egy éves folyamat lesz/lehet. Dilemma volt, végül annyira hívott, hogy belevágtam. Ezzel egy új ajtó nyílt ki, mögötte sok csodával. Az önismeret olyasmi, hogy akárhány oldalról nézek magamra, mindig egy izgalmasabb lehetőséggel találkozom. Azóta vége lett az egy éves csoportnak, kóstolgattam a biográfiai kreatív írást és épp egy segítőknek szóló biográfia programra jelentkeztem. Mintha itt érne össze minden szál.
Mesélek picit “A ház”-ról is. Mert ez is én vagyok, blogolok is róla sokat, szereteitek. Ez a százéves nyaralóvilla, amibe 2019-ben költöztünk, végigkísérte a személyiségünk, közös életünk itteni alakulását. Elképesztő, hogy egy épület hogyan válik otthonná és az is, hogy milyen mélyen alalóg az otthonunk az életünkkel. Aki építkezett vagy felújított már, tudja, hogy embert és kapcsolatokat próbáló dolog ez. “Szerencsés”, aki a gyerekek előtt vág ebbe bele, de az élet néha nem ideálisan dobja a lapokat, vagy éppen én húzok lapot tizenkilencre?!
Lényeg a lényeg, hogy beköltöztünk egy nagyon régi, csodálatos, de minden porcikájában felújítandó házba, amikor én már szinte mindenórás voltam a harmadik gyerekemmel. Emlékszem, még ágyunk sem volt, ültünk a fehérre festett csupasz falak között, ami elképesztő rideg volt számomra. Annyira vágytam az otthonra, annyira erősen láttam mindenben a lehetőséget, hogy mindent azonnal akartam. Nagyon sokat tanultam magamról, tanultunk magunkról és egymásról az átalakítások közben: együttműködést, magunkért kiállást, türelmet, határtartás, sok kreativitást, fantáziát és hitet abban, hogy egyszer jó lesz. (negyedi év távlatában: jó lett)
Én sokáig elégedetlen voltam: ez sincs kész és az is befejezetlen… ezt se én csináltam meg végül, megint csúszik…. “Dehát van egy kisbabád” jött rá a válasz, jaj a falra másztam. De visszanézve elképesztő, hogy pár év alatt ez a ház szinte kicserélődött, már látom benne nem csak magamat, hanem magunkat, otthonná vált, méghozzá olyanná, ami MI vagyunk! Befejezetlen, összevissza, kaotikus, rendetlen, egyedi, színes, tele emlékkel.
Nem ilyen életrajzi vonatkozásban, hanem a színek, ötletek, tapasztalatok, bútorfestés és egyéb megoldások szintjén a blogon végigkövethetitek az átalakulást.
Hosszú utat jártam be a díszítőszobrászattól a művészetterápiáig, volt benne EMK, ökogazdálkodás, közösségi kert, pszichodráma, kötődő nevelési programok, bodywork, szomatodráma, biográfia és ahogy így írtam, biztos vagyok benne, hogy “apróbb” dolgokat kifelejtettem. Az önismereti út az elején nagyon fájdalmas, sokszor elviselhettlen is lehet, de aztán egyszer csak hatalmas kalanddá válik. Kívánok mindenkinek hasonló élményeket!
A webshopban krétafestéket is találtok, amit én magam keverek, az új műhelyben helyet kapott ugyanis egy festékkeverő gép is.
Jelenleg a művészetterápiás foglalkozások, a festékkeverés, hobbi bútorfestés, a kertem és a családom foglalják le a mindennapjaimat.
A képen az első – egyébként elrontott, de máig kedvenc – fotótranszferem – és rajta MI volnánk, akkor még csak két gyerkőccel.
Ha szeretnél egy kicsit bepillantani a műhelytitkokba, olykor a mindennapjaink egy-egy pillanatába, kövess a közösségi csatornákon:
