Talán húsz éves voltam, amikor először a kezembe került egy bútorfestő könyv. Akkoriban művészeti iskolába jártam, szóval azért nem állt tőlem távol az ecset, a könyvet átpörgettem és gondolkozás nélkül, azonnal belevágtam a festésbe. Na jó, nem azonnal, akkoriban a művészellátó volt az egyetlen (fizikai) hely, ahol festéket lehetett beszerezni, gyorsan bevásároltam, lehurcoltam a nagymamám padlásáról egy régi lisztesládát, lecsiszoltam róla a régi festéket és lefestettem. Ez a láda azóta elkísért engem költözéskor, volt már az előszobában, nappaliban, most a gyerekjátékokat nyeli éppen.
Fontos, hogy az otthonomban minden tárgynak legyen története: kaptam valakitől, örököltem, felújítottam, valaki nekem készítette. És amikor olyat újítok fel, amit örököltem, az az érzés, amiért sok-sok év után ezt a szakmát választottam. Áthozom a mába a múltat. Értéket mentek.
A berendezési tárgyaknak mindig van valami hasznos funkciója. Erre találták ki őket. De számomra az otthon attól lesz otthon, hogy a tárgyaknak lelke van. A mamám padlásán porosodó ládára nem tudok úgy ránézni, hogy ne jusson eszembe róla: de jó, hogy annakidején ezt megmentettem, de jó, hogy az otthonom része, hogy ezáltal a nagyszüleimből – akik már nem élnek – mindig van itt valami. És ennél ez a láda sokkal több. Mert már benne vagyok én is. És mivel már a gyerekszobában van, benne vannak a gyerekeim is.
És ott áll amellett a fésülködőasztal mellett, amit sok éve vettem a vaterán, amit apukám nagy gonddal felújított és a lányom karácsonyi ajándéka lett. A “hivatalos” bútorfestő életem első darabja. Sok hibával. Rossz festékkel. Rossz viasszal. De ott van és olyan, ami senki másnak nincs! Benne vagyok én, ahogy éjjelente festettem a miniatűr hálószobámban (hogy meg ne lássa a lányom a meglepetést, nappal letakartam – 2. képen látszik, az a kék a jobb sarokban már az ágyam!), az apukám, aki mindent megjavít, a lányom, aki örök romantikus. Szerintem ez lesz az a darab, amit majd ő visz magával, amikor egyszer máshol kezd új életet. (kicsit ez meg is könnyezem most:)
Aztán itt áll a nappaliban egy szekrény, amit nem is akartam. Kaptam, hogy kezdjek majd vele valamit, máshol nem fért el, behoztam. Aztán a gyerekeim bárányhimlősek lettek és beszorultam velük a lakásba egy hétre. Hát fogtam és lefestettem. Nehéz időszak volt az, teljesen egyedül voltam velük már hetek óta, majd amikor végre lett volna egy kis szabadságom, jött ez a betegség. Sokan ismeritek a kiszolgáltatottságot, hogy anyaként bizony ez mindig benne van a pakliban, hogy ha velük bármi történik, akkor se dolgozni nem lehet, se kimozdulni. Az, hogy amikor krízis van…. akkor ott egy művészeti tevékenység, ez bizony nagyon sokat ad nekem. Hogy betegség, baj és gond, de akkor üljenek be egy kád szódabikarbónás vízbe én addig lefestem ezt a szekrényt. És itt a szabadság. Ez a szekrény az egyetlen fehérre festett bútorom, aki látja, azt mondja, olyan, mint egy menyasszonyi ruha (hogy ennek mi a szimbolikája, majd egyszer rájövök, de pont nem férjhezmenni készültem:). Szeretek ránézni, szeretek erre visszaemlékezni: ezt akkor festettem, amikor összeomlanom kellett volna. Helyette festettem. Hálás vagyok ennek a szekrénynek, hogy akkor ott volt nekem.
Nagy szeretettel emlékszem vissza a szintén egyik első festésemre, amikor házi krétafestéket kevertem és lefestettem egy újságtartót a nappali közepén festőfóliát leterítve… alvásidőben. És ugyanígy ahányszor ránézek a bárszékre, az jut eszembe, hogy ez is úgy készült, hogy közben itt kúsztak másztak a gyerekek és nekem csak a szőnyeg sarkát kellett felhajtani. Az, hogy ezek a festékek szagtalanok, gyorsan száradnak, bármikor félbehagyható velük a folyamat, akkora szabadságot ad, ami segít, hogy bármikor bele merjek fogni valamibe. Legfeljebb félbehagyom és legközelebb folytatom. Megvár.
Sok bútor vár még a festésre itthon, az étkezősarok, a konyhaszekrény és januárban az egész fürdőszoba. És a lépcső. És haladok, lassan, ahogy éppen van egy szabad órám, amikor valaki beteg lesz… ami itt van, az enyém, benne vagyok én, a történeteim, az életem.
Három éve tartok bútorfestő foglalkozásokat, elsőként a nagycsaládos egyesületben kezdtem sokgyerekes anyukáknak festést tanítani. Volt, aki hordozóval a hátán, más karonülő gyerkőccel, körberohangáló ovisokkal festett. Hát, ennek is megvolt a hangulata:)
Azóta ugyan már nem tartok gyerekes foglalkozásokat, mert arra jöttem rá, hogy az értékmentésen, szabad alkotáson, a saját otthon megteremtésén túl van valami, amire még nagyobb szükségünk van nekünk, anyáknak: ez az énidő. Amikor belemélyedek, belefeledkezem, kikapcsolok, magam vagyok, azt csinálok, amit akarok.
Csakhogy ez nem adatik meg bármikor bárkinek. A kisgyerekes időszak, szoptatások, a logisztika sokatokat távol tart attól, hogy egy teljes napra kiszakadjatok a gyerekek mellől, hogy megtanuljatok pl. bútort festeni. De sokan jeleztek vissza, hogy nem megfelelő az időpont, pont a szombat nem jó, messze vagyok, nehézkes lenne eljutni. Volt, aki külföldről írt nekem, hogy Skype-on megtanítanám-e festeni:) Egyébként igen, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy ahányan vagyunk, annyi a probléma, az élethelyzet.
Az elmúlt egy évben olyan sokan kérdeztétek, hogy tartok-e online tanácsadást, s többen, hogy van-e valami elérhető bármikor megnézhető tanfolyam ebben a témában, hogy vettem egy nagy levegőt szeptemberben…. és belevágtam. Izgulok nagyon, mert az élő foglalkozásokon azonnal reagálok rátok, válaszolok a kérdésekre, figyellek és segítek. Itt ez így nincs. Van helyette ismétlési, visszanézési lehetőség, alapos írott segédlet és online tanácsadási felület.
A tanfolyamaimon a technikai ismeretek átadása mellett a legfőbb küldetésem, hogy elhidd, megtapasztald, hogy bútort festeni egyszerű, néhány dolog begyakorlása után nem kell hozzá más, csak festék, ecset, festenivaló. És bátorság. Ez utóbbiban szeretnélek támogatni, s ez is fontos szempont volt az online tanfolyam készítésekor.
A minap kaptam egy üzenetet egy régi tanfolyami látogatómtól, sok munkáját megmutatta képekben, fantasztikus otthont varázsolt a régi bútoraiból. Azt írta, hogy élete egyik legjobb döntése volt hozzám eljönni. Hát mit mondjak, ilyenkor érzem, hogy a munkám több, mint munka. Többet ad a bútorfestés egyszerű kreatívkodásnál. Életérzést, lehetőséget, szabadságot, büszkeséget.
Bele kell vágni, bármilyen élethelyzetben, bárhol, bármikor. Most. Aztán holnap folytatod.
Remélem, hamarosan találkozunk és “együtt” festünk. Ne feledd, bármilyen kérdésed van, szívesen válaszolok!
Üdv:
Zsófi
