Ez volt az első általam szervezett tábor, bevallom, nagyon izgultam. Előző este még a nyakamon lógtak a gyerekek, vajon mit felejtek otthon, a kutyát se tudom hová tenni…. Izgalmasan indult, de szerintem a folytatás csodás lett.
Mesőt és Imrét hívtam el segítségemül a táborba, ők már rutinos szervezők, ez nagy biztonságot adott, hiszen tudtam, nem vagyok egyedül, nekem a CSAK a szakmai feladatokra kell figyelnem.
Megérkeztünk Kóspallagra, körbejárkáltuk a terepet, elfoglaltuk a jurta-szállást, belaktuk a konyhát, lefőztük az első kávét és elkezdhettünk festeni.
Azt tapasztalom a bútorfestő workshopokon, hogy a tervezés folyamatának legnehezebb része a konvenciókba szorulás. Milyen színű legyen, az hogyan illeszkedik majd, mi a stílusom stb kérdések akasztják meg a szabadon alkotós olyamatokat. Na, nem mintha nem lehetne ezen túllendülni (dehogynem:), csak idő…. Mivel erre a néhány napra mindenki bútorral érkezett, amit később otthon tényleg használni fog, sejtettem, hogy ez még nehezebb kérdés lesz. Úgyhogy figyelemelterelő első napi feladatot találtam ki.
Olyat festünk, aminek nincs tétje. Ami akkor én vagyok. “Vedd ki azokat a színeket, amik most valamiért tetszenek!” Bemutattam néhány alaptechnikát, szárazecset, összemosások, amik feltétlenül kellenek egy ornamentikás képkeret megfestéséhez és elkezdődött a festés.
Vagyis nem is. EMK érzés és erőforrás kártyákat húztunk, s meséltünk kicsit magunkról. Mi van most bennem, mire lenne szükségem? Hogyan érkeztem, mit/kit hagytam otthon?
A képkeret belső kis papírjára felírtuk az érzéseket, szükségleteket, amikre vágyunk és jól eltettük. Ha kész a keret, majd belekerül. A most készülő keret célja nem az, hogy az otthonunkba illeszkedjen, hanem, hogy körbefogja, megtartsa a vágyakat, amiket a papírra írtunk.
És akkor indulhat a festés. Ki-ki saját hangulatával, érzéseivel, vágyaival összehangoltan kiemelte a színeit, volt, ki kettőt, volt, ki sokat. Mesőnek és Imrének, akik házasok….. külön feladatot adtam. Nekik kettőjüknek kellett közösen egy keretet létrehozni. Volt is ebből bonyodalom, akasztják a hóhért, párterápiás, önreflektív folyamatok indultak ott be a szemünk láttára, nagy élmény volt figyelni. Erről Meső írt is utána külön.
Az ornamentika festés érdekessége, hogy úgy ül le az ember, hogy háááááát, ez azért olyan iskolás. Elkezdünk festeni és még mindig… olyan bénácska. Aztán elkezdenek a színek keveredni, szépen egymásba folyni, a szivacs által összekeveredni, felkerülnek az árnyalások, a metál hatások és a végeremény egy csodás alkotás. Néhány óra alatt elkészül, hatalmas sikerélménnyel. Ez a festés akkor nagyon jótékony hatású, amikor valaki azt hiszi, hogy ő nem tud festeni, nincs kézügyessége (hányszor hallottam már ezt:). És akkora sikerélmény, amikor rájövünk, hogy az eszközhasználat, a technikák, az anyagok mind segítenek és az egész jobb lesz, mint gondoltuk:)
Persze első körben megkérdeztem, ki, miben gondolkozik a hozott bútoránál, milyenre szeretne festeni….. “hát, szerintem, fehérre az asztalkát, valami kék mintával”. A képkeret festése után is futottunk egy kört, vajon változott-e valami. Na ez volt számomra a tábor legnagyobb élménye. Ahogy a fehérek színekké változtak, ahogy láttam kinyílni a lehetőségeket, hiszen előtte volt egy hatalmas sikerélmény, egy megtapasztalás, hogy “tudok festeni”!
Egy alkotófolyamat után jöhetett a bútorok csiszolgatása, tisztítása és le is alapoztuk, hogy másnap azonnal belefoghassunk a festésbe. Az előző szín-inspirációs feladat sokat segített abban, hogy már a javítás-alapozás fázisában előkerülhessenek olyan ötletek, amik eddig nem is voltak.
Az este további részét a közösségi sátorban töltöttük pingponggal, csocsóval, beszélgetéssel…. beűzött az eső. Jó érzés volt ennyi csajjal együtt lenni, bennem tényleg iskolás emlékeket ébresztett.
Így mentünk a kis jurtánkba lefeküdni, érjen csak még éjjel a gondolat. Este a szabad ég alatt még sokat beszélgettünk, számomra érdekes élmény volt felnőttként, “idegenekkel” gyerektábori hangulatot idézve ennyien együtt aludni. Nem mintha feszültünk volna, de kétség kívül segítette a hangulatot, mikor kiderült, hogy a jurta este ufóvá változik (csókoltatom a tervezőt:).
Másnap reggel, kávé, közös ébredős beszélgetés, majd gyorsan újraterveztem…. mégsem bútort fogunk még most festeni! Előkaptam az egyéni workshopokon használt kellékeket és eszköztárat és négy órában kipróbáltunk mindent, amit egyébként a workshopon is szoktunk. Fontosnak gondoltam minden technikát egyszer kipróbálni, hogy el lehessen dönteni, kinek mi esik jobban a kezére, áll közelebb a szívéhez. Visszacsiszoltunk, antikoltunk, szárazecseteltünk, repesztettünk, stencileztünk, aranyoztunk, megmutattam minden technikát, amit csak használok.
Ezután a szuperintenzív technikai alapozás után el lehetett vonulni ebédelni, amit drága jó Meső anyánk készített. Mint amikor a nagyihoz megy az ember vidékre….. elvan a kertben, pihen aztán harangszóra ott a terített asztal. Nekem különösen gyenge pontom, amikor valaki enni ad nekem, így én eztért nagyon hálás vagyok, itt újra meg is köszönöm!
És végre elkezdtük festeni a bútorokat. Mikor már mindenki az első színnél tartott, akkor figyeltünk fel a törvényszerűségre, hogy mindenki olyanra fest, amilyenbe öltözött.
A következő másfél nap a festésről, stencilezésről szólt, késő estig dolgozunk…
….este boronatárcsán tarját és zöldségeket sütöttünk és jjaaaajjjjjj, de sokat nevettünk.
A harmadik nap a befejezésé volt. Ekkorra már csak a végső simításokat terveztem eredetileg, de mivel bekerült a programba egy 4 órás külön foglalkozás, kicsit megcsúsztunk. Még ebéd után is tartott a festés, de délutánra mindenki befejezte (volt, aki kettőnek is nekilátott).
Borsó kutyám végig asszisztálta a folyamatokat, őrizte a birtokot, őt külön megdicsérem, mert nagyon jó kutya volt!
Vasárnap este olyan fáradtan mentem haza, hogy este hét órakor bedőltem az ágyba. De ez volt életem egyik legjobb fáradsága!
Köszönöm mindenkinek, aki eljött, a közös alkotás, a beszélgetéseket, a sok nevetést!
Üdv: Zsófi
