“Ne menj ki a vonalból!” - saját történetet, de szeretettel ajánlom mindenkinek, aki másoknak akar megfelelni:)
Két éve vettem a lányomnak egy szivárvány építő készletet. Aztán csak porosodott, én pedig sajnáltam, hogy ennyire nem játszik vele, pedig milyen szép…. Aztán csak előkerült, én pedig festettem hozzá néhány további kiegészítőt, kockát, korongot és színenként egy-egy bábut is, de nem fejeztem be őket végül. Másfél év múlva a “kreatív” dobozokból előkerültek kockák, több festetlen figurával együtt. És itt indult a lavina:)
Először a kockákat festettük le a szivárvánnyal azonos színűre, majd a figurák jöttek. Igenám, csakhogy a korábban szándékosan csak jelzésszerű, egyszínű bábuk a gyerek elképzelése szerint arcot is kellett kapjanak. És palástot. És koronát. És…..
Eddig a családi sztori és innentől már a belső megfigyelések jöttek: a szépen eltervezett koncepciómba (szivárvány színével azonos babák) belekerült egy új elem: a gyerekek ízlése, elgondolása a világról – fogalmazzunk úgy – némileg eltér a felnőttekétől. A nagylányom esetében már volt lehetőségem gyakorolni, hogy hagyjam, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogy szeretné… Azt hittem, ezt a szemléletet, hogy a doldoknak nem kell tökéletesnek lenni, már elengedtem. De akkor jöttek a Grimms készlet átfestésének a javaslatai (aki tudja mennyibe kerül és milyen szép, talán érti a plusz réteget:), aminél már kapaszkodnom kellett. Eleinte az általam színre festett babák kaptak MOSOLYGÓS arcot (értsd: egy fejnyi csálé vigyort:), GÜLÜ SZEMEKET, hajat, cicomát és mindent…
A művészetterápiás foglalkozásokon gyakran mesélik anyukák, hogy mennyire nehéz az az érzés, amikor a gyerek egy szép dolgot kap és “elrontja”. A színfestőben más színeket akar használni, mint a számok mondják, a színezőben kimegy a vonalból, a babáit “kisminkeli” stb. És persze, az övé meg minden, de ne már!!!
A miértre nincs válasz, ez egy érzés, egy szorongás, ami ott van és sokkal erősebb az érveknél és minden másnál.
Miért lenne mégis fontos hagyni ezt? És miért lett volna fontos, ha bennünket hagytak volna? 🙂
A gyerekek még képesek az “itt és most”-ban létezni, nem szorongani azon, hogy “mi van, ha később ez majd nem tetszik”. Az legyen, ami most jó. Nem mindenben lehet így élni, de a művészeti tevékenységeknél ez szerencsére megengedhető. Ha megtanítjuk nekik, hogy a színező által diktált színek és formák felülíthatják a saját, belső, ösztönös, érzésből jövő hjvást, az abban segít, hogy jobban tudjanak a felnőtt szabályokhoz alkalmazkodni és minél jobban elnyomják, figyelmen kívül hagyják azt a hangot, ami az önkifejezés, szabad alkotás, önfeledtség irányába mutat. Le lehet élni egy egész életet úgy, hogy egy belső hang folyton mutatja az irányt: ezt nem tehetem, mert mit gondolnak mások; így fogom csinálni, hogy mindenkinek megfeleljek; betartom a szabályokat, mert mindig “a vonalon belül kell maradni”.
A nevelés önnevelés. Azt gondolom, aki azon szorong a gyerekkel közös alkotás alatt, hogy elrontja, tönkreteszi, szembemegy az elképzeléseivel stb, ott a felnőttnek lenne HATALMAS szüksége arra, hogy végre ne kelljen megfelelni, “jól” csinálni, “vonalon belül maradni”. Legalább egyszer, valahol kipróbálni, milyen is úgy csinálni a dolgokat, ahogy a valóban belső, saját hangok súgják (aztán már nem csak súgni fognak, hanem kiabálni is:).
Amikor bútorfestő workshopokat tartottam, a legjellemzőbb az volt, hogy a szin kiválasztásánál (egy dobozt festettünk, nem egy háromajtós komódot!) olyan dilemmmák voltak, hogy
– melyik a jó szín? (ebbe kicsit most gondoljunk bele, hogy ez egy létező kérdés-e)
– mit fog szólni a férjem, ha ezt meglátja?
– olyat szeretnék, ami mindenhez passzol (a vége mindig ugyanaz volt: legyen fehér).
Sorolhatnám még, de talán érthető a probléma, egyik sem szólt arról, hogy mi tetszik nekem (lebontva róla a másik embert vagy a társadalmat, közízlést, Pinteresten látottakat).
Amikor ezekkel szembemenve (és mert eldugom a fehéret:) mégis sikerül átadni magunkat a szabad alkotásnak, a megfelelési vágyat legyőzi a a saját belső hang, amikor a kéz vezeti az ecsetet…. akkor megtörténik valami katartikus dolog: olyan alkotás születik, amit “ÉN CSINÁLTAM”. Van, aki – kis túlzással – egy ilyen alkalommal éli ezt meg először.
Kis lépés ez, de csodálatos megtapasztalása valaminek, amit az életben amúgy nagyon nehéz élesben kipróbálni. De attól még az élmény, az önkifejezés, a szabadság érzése megtörténik és ez hatalmas örömérzettel jár.
(Jelenleg) nem tartok gyerekfoglalkozásokat, felnőttekkel dolgozom. De ez csak a látszat. A művészetterápiás foglalkozásokra felnőtt, nagykorú emberek ülnek be ugyan… de az alkotás közben mindannyian kisgyerekké válunk, szorongóvá, önfeledté (ki milyen kisgyerek), aki az itt és mostban csak alkot, akire figyelnek, akit támogatnak, akinek szabad maszatolni, szabad “csúnya” színeket vagy vonalakat húzni, ha úgy tetszik (!), szabad elrontani, akit segítenek kijavítani ha kéri, akit elfogadnak olyannak, amilyen.
Ja, mert nem is írtam, hogy fabábu festő (művészetterápiás) foglalkozást tartok felnőtteknek augusztus 1-én, ahol a fenti témákkal fogunk dologzni. Gombát és emberke figurákat festünk, mutatok persze technikákat és “vonalakat”, de a hangsúly az önkifejezésen, szabad alkotáson lesz.
Helyszín a csodálatos Fonó Alkotóház Gödön.
Szeretettel várok mindenkit, aki úgy érzi, hogy felnőttként szeretne kapcsolódni azzal a kisgyerekkel, aki benne lakik. Kismamáknak és anyukáknak ez egy különösen fontos téma, hiszen úgy kapcsolódunk a gyerekeinkhez, ahogy a saját belső gyermeki oldalunkhoz tudunk kapcsolódni. A művészeti tevékenységben ez a kapcsolódás csodálatos módon tud erősödni.
