Fagyott föld és olvadás. Sár, latyak és káosz. Ez a kettősség mutatkozik a természetben februárban, de vajon hogyan követi ezt a változást a lelki életünk? Vele mozdul? A földben a mag még látszólag mozdulatlanul pihen, de a növekedés, mozgás lassan beindul legbelül.
A januári – szerencsés esetben – fagyott, hideg, hófehér-színtelen dermedtséget felváltja az olvadás. Egyik nap hideg, másnap enyhe. Eső és hó. Fagy és oldódás. Nyomában szürkül, koszosodik a hófehér csillogás, sárral keveredő latyakká válik a hó. Tocsogunk benne bokáig. Kint minden szürke még…. de tudjuk, a nappalok már egyre hosszabbodnak.
Ezek a kettősségek jellemzik a februári időszakot a természetben. És vajon a lelki életünk utat ezzel hasonlóságokat?
lelassulás... várakozás... felkészülés az újrakezdésre... elakadás... beakadás... megmerevedés... döntésképtelenség... elindulás... vágyakozás... hezitálás... erőgyűjtés... reménykedés....
Megszólít valamelyik? Esetleg több is?
Állj meg egy pillanatra és keresd meg az EGY SZÓT, esetleg KETTŐT, ahogy most vagy. Amit hoz ez a február.
Mesélek most egy MAGról, amit nagyon szép képként önMAGunkként is láthatunk.
MAG:
Legyen egy dió. Lehullik a fáról, az ütéstől megvédi a kemény burka, amit a nyáron növesztett.
Ősszel a mag bekerül a földbe. Eső mossa be, lomb hullik rá, puhán betakarja.
Téli álmát alussza a földben, amíg a természet egyre ridegebbé válik.
Tél végén, amikor beindul az olvadás, egyre több nedvesség éri a kis magot. Szívni kezdi a vizet, érzi, hogy újraindul benne az élet.
Kuksol a kis kemény burkában, melegben, biztonságban. Ez a burok védte őt az állatoktól, a hidegtől, attól, hogy eltapossák.
Szívja a vizet és növekszik, amíg egyszer csak… kicsi már a burok.
A kis mag talán fél felrepeszteni, hiszen eddig az védelmezte, mi lesz vele a védőburka élkül? Bánthatják, eltaposhatják, megehetik.
Igenám, de mi lesz, ha nem repeszti fel a burkot? Börtönévé válik, nem tud növekedni? Benne pusztul.
Összeszedi hát minden erejét, bátorságát és repeszteni kezd. Először csak lent egy picikét. Éppenhogy csak a kis gyökerét ki tudja növeszteni rajta. Megkapaszkodott. Ez az, ez lesz az otthona, itt lesz mostantól.
Jöhet a tovább nyílás. Először csak fent egy picikét, hogy a kis száracskáját ki tudja növeszteni rajta. Gyenge még, jó ha tartja a burok is.
Nő, növekszik, hívogatja a meleg, a napfény. És egyszercsak kibukkan a földből.
Úgy felbátorodik, hogy levélkéket növeszt, egyre hosszabb szárat, végül már olyan erős és bátor, hogy teljesen kinyitja a burkot a vastag szárával és a védelme nélkül él tovább. A burok mellette marad, és lassan a táplálékává válik.
A tél az álmodás, befelé figyelés, intuíciók, álmok sugallatok figyelésének ideje. A világ színei eltűnnek, ezzel segítve bennünket, hogy belső világunk felé figyelhessünk, ne terelje el semmi a figyelmünket.
Ezzel a befelé forduló időszakal együtt jár egy bemerevedett állapot, a megszokások – amiket már egy éve (vagy egész életünkben) csináltunk. Mert a megszokások védenek az ismeretlentől. Jó, ha vannak. Burkokat húzunk magunk köré, kemény határokat szabunk. Mert azok is védenek. És ha már megszokás, hát jól meg is szokjuk őket.
Sokszor függetlenül attól, hogy most szolgálnak-e vagy sem. Talán át se gondoljuk, már annyira a mindennapok része.
És akkor jön a tavasz, a kinyílás és meg kéne mozdulni? Ebből a jó kis bemerevedett állapotból?!
Nem könnyű. Mint vasárnap reggel felkelni az ágyból és belevágni egy új napba. Fel kéne már kelni, de nem akarok.
Kéne egy elhatározás, egy akarat, egy szándék. Egy cél: miért keljek fel? Mi fog ma történni?
Megint ugyanaz? Vagy ez valami új lesz? Kint már sütöget a nap… ez már nem a régi. De még nem is az új.
Hát ilyen ez a február. Indulni kéne, de még ne…. maradnék, de már hívogat valami… olvad a hó, olvad a jég, a helyén sár és kuszaság. Káosz van.
Bomlik fel a régi rend, de még sehol nincs az új.
Ugye, hogy ezt mind látod magad körül? Ez van minden februárban, amióta csak élünk. De vajon hányszor fogalmaztad ezt meg magadnak így?
Gondoltál már arra, hogy ha most hasonlóan érzed magad az tök normális? Hogy ilyenkor ez van. A természetben és MAGadban is.
Ezek felismerése, megélése hozhat a türelmetlen, elegem van, legyen már vége, jussak már előrébb, miért vagyok ilyen nyomorultul… stb állapotoknak elfogadást és megnyugvást bennük. És így alakul át erőgyűjtéssé, akár izgatott várkozássá. A mag hasonlat átélése majd meghizhatja az elszánt akarást.
A félelem a burkainktól, korlátozó szokásainktól való lassú (!) megválástól, az újrakezdéstől megszelidülnek. Ezt hozza a tavasz közeledése
Minden születés egy halál is egyben.
Minden születéssel elveszítjük, ami eddig volt. Ezért is olyan nehéz sokszor megszületni, újjászületni. El kell búcsúzni a régitől.
Ez azonban sem a természetben, sem bennünk nem egyetlen pillanat. Van rá idő. Ezt tanítja a február.
Művészetterápia
A természet változásait, mozdulásait követve dolgozunk a művészetterápiában is. Minden hónapban úgy, ahogy a természet éppen mozdul. Vele változunk, ráhangolódunk, vele alakulunk. Mert természeti lények vagyunk, ahogy minden más élőlény, mi is ösztönösen követjük annak rendjét és változásait. A lélek képes összehangolódni, akkor is, ha korábban eltávolodott.
Minden hónap hoz egy változást, tanítást: újjászületést, növekedést, virágzást, termést, kiteljesedést, elengedést, pusztulást és újabb születést. Ahogy a lelkünk is megteszi ezt évről évre.
A művészetterápiában a természet változásainak megfigyelésével, versek és zenék segítségével hangolódunk rá lelki életünkre. Tudatosítjuk, hogy vagyunk éppen. Mi könnyű most és mi nehezebb? Megtapasztaljuk, merre lenne dolgunk, merre növekedjünk.
A versek és zenék a hónapok kelki üzeneteit erősítik, segíteek belső képek megalkotásában, a kezünk pedig vezet. A kép megmutatja, hol vagyunk, hogy vagyunk, sokszor azt is megsúgja merre tovább.
És ehhez nem kell tehetség. Nem kell rajztudás. Csak belső figyelem.
Ehhez termetjük meg a teret, az időt és adok hozzá eszközöket.
Az akvarell áramlása segíti az oldódást, hogy akor is elinduljon valami, ha nem mi irányítunk, mert a tavasz közeleg, jó ebbe kicsit beleereszkedni. Milyen érzés kontroll élkül hagyni, hogy a festék folyjon amerre menni akar? Milyen elengedni az irányítást?
Az agyag akarati erőinket aktiválja. Kézbe venni, megformálni, kialakítani. Valamit, ami eddig egész más volt. Mivé alakul a kezünk által? Honna jön az erő, az akarás, hogy formát öltsön?
Nehéz mesélni – hát még írni – ezekről az egymást támogató folyamatokról: a természet, a művészet, a szabad alkotás mind erősítik, segítik a folyamataink megélését, tudatosítását, elfogadását. Olyankor megszűnik a külvilág és csak az itt és most van. Nagy ajándék ez önmagában is.
Erre a folyamatra hívlak, gyere és haladjunk végig a tavasz és nyár megélésein.
Minden februárban új művészetterápiás csoport indul, havonta egy öt órás alkalommal találkozunk, alkotunk és éljük meg közösen a változásiankat. Sírós-nevetős, feloldó-emészteni való alkalmak ezek, mély megélésekkel, összekapcsolódásokkal.
Minden mindennel összefügg és kapcsolódik.
Én a természettel, én a művészettel, én az alkotásommal, én önmagammal, én a te alkotásoddal, én teveled.
2026. feruár 7-én indul a következő csoport Vácon, szombatonként találkozunk.
Ha bármi kérdésed van, bizonytalan vagy, hogy neked való-e a csoport, a művészetterápia stb, akkor keress bártan és visszahívlak. Írj a zsofi@bohodesign.hu címre bátran.
“Megérkezett számomra az a felismerés, hogy az életemre ne egy lineáris, folyamatosan felfelé ívelő vonalként gondoljak (és várjam magamtól az ilyen irányú változásokat), hanem a fentek és lentek természetesek, ciklikusak, az év bizonyos pontjain másra vagyok képes, és ezek a hatások akkor is érni fognak, ha nem én irányítom őket, hanem csak hagyom őket megtörténni. Ezt a gondolatot nagyon felszabadítónak élem meg és azóta sokkal elfogadóbb vagyok magammal szemben.” K.B.
Két szabad hely van még a csoportba, az alábbi űrlapon tudsz jelentkezni.