Amikor nem a rajz számít, hanem az, ami közben történik bennünk

Eléggé tartózkodom a motivációs mondatoktól, s habár ez is úgy hangozhat, nem… kutatási eredmények támaztják alá.

A művészetterápiát sokan még mindig valami „szép, finom, lelki” dolognak gondolják, ami jólesik, ha van rá idő. Valójában a művészetterápia nem attól hat, amit létrehozol, hanem attól, ami közben történik bennünk.

Nem kell hozzá tehetség – ez a leggyakoribb visszatartó erő,

 hogy az alkotáshoz „kell tudni rajzolni”. Persze ebben az is benne van, hogy aki nem tud rajzolni, az nem is szeret. Ezért az iskolarendszert teszem amúgy felelőssé, nem győzöm hangsúlyozni, hogy a művészeti tárgyakat nem lenne szabad osztályozni.
(Ezt a véleményemet az államvizsgámon is kifejtettem egyébként, ami miatt kirúgtak onnan első körben. Második körben szépen jókislányként elmondtam, hogy milyen szepontok szerint kell osztályozni, úgyhogy lett diplomám, a cél szentesíti az eszközt, khm….)

Na vissza a témához. Idegtudományi vizsgálatok azt mutatják, hogy alkotás közben:

• aktiválódik az agy jutalmazó rendszere

• csökken az önkritikáért felelős működés

• egyszerre kapcsolódnak érzelmi és szenzoros területek

Vagyis az idegrendszerünk szempontjából teljesen mindegy, hogy „szép-e” az, amit csinálunk.

A lényeg: csináljuk!!!!!!!

A stressz nem csak „elmúlik” – mérhetően csökken

Egy széles körben idézett vizsgálat (Kaimal és mtsai, 2016) kimutatta, hogy 45 perc alkotás után szignifikánsan csökken a kortizolszint.

Ez az eredmény totál független attól, hogy az illető mennyire tartotta magát kreatívnak, már egy egyszerű, szabad alkotás is elegendő volt!

Ez azért kulcsfontosságú, mert a tartósan magas kortizolszint:

• növeli a szív- és érrendszeri betegségek kockázatát

• gyengíti az immunrendszert

• hozzájárul a kimerültséghez és kiégéshez

Az alkotás tehát nem „kikapcsolódás” csupán — hanem fiziológiai szabályozás.

Amikor végre csend lesz a fejünkben:)

A művészetterápia egyik kevésbé ismert hatása, hogy csökkenti az úgynevezett
default mode network aktivitását.

Ez az agyi hálózat felel többek között:

• a rágódásért

• az önkritikus gondolatokért

• a múlt-jövő közti ide-oda pörgésért

Amikor alkotunk, ez a rendszer „lehalkul”.

ég a bútorfestő foglalkozásokon – laikus kézműves workshopvezetőként – kezdtem megfigyelni ezt a hatást. Az ÖT órás alkotó program úgy telt el, hogy észre sem vettétek. Az egyik leggyakoribb mondat az volt, hogy “Már vége is van?”. Az önkritikus gondolatok mondjuk elég agresszívek tudnak lenni, de ennek a lecsendesítésére is megvannak a módszereink.
Később a űvészetterápiában ezt az itt-és-most állapotot sokkal erősebben érzékeltem. Ha tehetném, elvenném a telefonotokat, hogy ne kísértsen a szünetekben sem a kinti mindenféle, de ugye ezt csak javasolni tudom.
Rutinos csoportba járók már ezt a függést is el tudják engedni. Igen, olyan módon alakult ki erős függés a telefonunk adta lehetőségekkel, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy ha öt órát nem érnek el, akkor baj lesz. Ez is tanulható, aolyan mini detox-alkalmak ezek. Eleinte szorongással járnak, de aztán megkönnyebbülés.

Amikor anem gondolkozunk túl mindent – ugye szándékosan olyan feladatot adok, amit nem is lehet:), ha nem elemezzük magunkat (persze vannak feketeöves fejben pörgetők, valóban van, akinek ehhez több gyakorlás kell), hanem egyszerűen jelen vagyunk, az a meditációs élményhez hasonló.

A testünk is „alkot” közben

A művészetterápia nem csak lelki szinten hat, a kutatások szerint alkotás közben:

• csökken a pulzus és a vérnyomás

• nő a paraszimpatikus idegrendszeri aktivitás (a „pihenés és regeneráció” állapota)

• erősödhet az immunválasz

Vagyis az alkotás során a testünk is egy szabályozottabb, biztonságosabb állapotba kerül. És ez az eredmény a sima alkotásra vonatkozik. A művészetterápiás foglalkozásaimon minden alkotás előtt van egy relaxációs gyakorlat, hasonló a jógaórákéhoz. Lábunktól a fejünkig ellazítjuk a tesünket, a légzést tudatosítjuk, utána felolvasok egy verset és meghallgatunk egy zenét. Ezeket követi csak az alkotás, amire már olyan mélyen ellazult állapotba kerülünk, amibe a tudatosság csak minimális szinten tud belépni. 

Itt elmesélem, hogy a múltkor egy rövid formarajzos gyakorlat után kaptam egy levelet egy alvászavarral küzdő rédztvevőtől. Azt mesélte el, hogy ő nem tud mélyen aludni…. de a gyakorlat (ami 14 perc volt mindössze) alatt elaludt és mélyen tudott aludni. Hát ez jobb, mintha rajzolt volna:)

Amit nem tudunk kimondani, azt meg tudjuk alkotni

A traumakutatás egyik fontos felismerése (pl. Bessel van der Kolk munkássága nyomán), hogy sok élmény nem szavakban tárolódik, hanem képekben, érzetekben, testélményekben.

Ezért van az, hogy néha hiába beszélünk valamiről, egy idő után, mintha egy helyben állnánk, miközben az alkotás, mert nem a beszéden keresztül közelít.
(Pontosítok: nem azt mondom, hogy egyáltalán nem lehet szavakkal kifejezni!, hanem, hogy elsődlegesen nem a nyelvi szinten szerveződnek az élmények.)

A művészetterápiában az alkotás előtt segítségül hívjuk a verseket, telis-tele hívószóval, megérintő képekkel… nagyon érdekes, hogy még egy rövidebb versben is 5-6 ember mást és mást hall meg:) megtámogatjuk az érzelmeket kiváltó zenékkel – gondoljatok bele, hogy egy filmet is ha látunk hag nélkül a félelmetes jelenet nem is biztos, hogy ijesztő a zene nélkül. Még az alkotás előtt előhívunk szavakkal direkt elő nem hívható élményeket, emlékeket, színeket, illatokat, formákat, érzéseket. Ezek hatására kezdünk el alkotni és ha valóban sikerül a gondolatokat, elvárásokat kikapcsolni, akor egyszer csak a kéz vezet.

Nagyon fontos, hogy az elkészült alkotásokat em elemezzük és nem értelmezzük! Egy sajátos szempontrendzer alapján visszajelzéseket adunk egymás alkotásaira, önmegfigyelést végzünk. Ennyi általában elég ahhoz, hogy a korábban ki nem mondott megélések nevén nevezhetők legyenek. Ami eddig a tudattalanban dolgozott most formát, színt, méretet, irányt stb kap, amivel már lehet tovább “dolgozi”. A folyamat természetes önszabályozása is fontos: az idegrendszer jellemzően csak annyi tartalmat enged a tudatba, amennyit az adott személy képes biztonságosan integrálni.

Nem csak kifejezzük– át is alakítjuk

A művészetterápia egyik legmélyebb hatása a neuroplaszticitáshoz kapcsolódik. Amikor alkotunk, új idegi kapcsolatok jönnek létre, új mintázatok alakulnak ki, másképp kezdünk reagálni ugyanarra a belső tartalomra. Ez most ilyen tök tudományosan hangzik, de a lényeg, hogy nem csak „kiengedjük” az érzéseinket, hanem valóban változik az, ahogyan bennünk működnek.

A kapcsolódás az egyik legfontosabb hatást adja!

Csoportos művészetterápiában különösen erős hatás figyelhető meg, hogy nő a biztonságérzet, erősödik a kapcsolódás, csökken az izoláció. A társas kapcsolatok minősége az egyik legerősebb tényező a hosszú távú egészség szempontjából.

A csoportfolyamatban először részt vevők egyik legnagyobb meglepetése, hogy ez a tény, hogy csoportban vannak, mennyivel többet számít, mint gondolták. Vagy talán soha nem is godoltak korábban erre… (Aikor az életutat feldolgozó csoportokkal az időskor felé tartunk, azért mindig eljutunk oda, hogy az elmagányosodás, elszigetelődés, láthatatlaná válástól való félelem legjobb elenszere a közösség.)

“Létezik olyan, hogy kizárólag nőneműek egy légtérben, és nem ölik egymást. Rövidebb távon már tapasztaltam ilyent, de fél év az már nem rövidtáv, ennyi idő alatt mindenhol máshol jöttek ki feszültségek. Itt nem.”

“A legérdekesebb az volt, hogy micsoda mélységek, színek, rétegek vannak a másik emberben, mindenkiben. Illetve, hogy ez a női kör dolog tényleg működőképes, sőt, fontos.”

A művészetterápia nem egy különleges tevékenység „kreatív embereknek”

Hanem egy olyan eszköz, amely egyszerre hat:
– az idegrendszerre
-az érzelmi feldolgozásra
– és a kapcsolódás képességére.

És ha lenne még vagy 100 órám mesélni, hogy még ezeken kívül hogyan és mi mindenre, akor meg is tenném. De – ahogy a Végtelen történetből ismerjük – az már egy másik történet… mert az sem mindegy, mivel alkotunk. A különböző eszközök más-más belső folyamatokat mozdítanak meg: a vízfesték oldja a kontrollt és a szorongást, az agyag az akarati erőkkel és a határokkal dolgozik, a ceruzarajz pedig gyakran a realitáshoz való viszonyt tükrözi. Nemsoká írok még erről is, mert tök izgamas téma.